Családi könyvek

Betekintő

-Nézzétek, ott a kanyarnál egy nagy hajó közeledik. Kijjebb kell jutnunk, mire ideér!

            A hatalmas teherhajó vészesen közeledett nem számítva vízi akadályokra. Szerencsére a lovak nem észlelték ezt az ijesztő monstrumot és nem dermedtek meg, mint ahogy az emberek szíve fagyott meg a félelemtől. Máris érezni lehetett a jármű keltette hullámlöketeket.

-Gyijá, gyijá, lódulj! – nógatták hátasaikat. Még a feneküket is megpaskolták. Nekifeszültek a sodrásnak, de még így is elég lassan haladtak. A hajó holdfény vetette árnyéka máris rájuk vetült. Olyan hullámok csapdostak körülöttük, mintha tengeren lettek volna.

….

 Dezső pár perc elteltével gyors mozdulattal lecsapott. A csapás ugyan mellé ment, de az elillanó halak közül egyet átszúrt. Győzedelmesen emelte magasba a vergődő zsákmányt.

Mariska kámpicsori képpel nézett rá:

-Ugyan már! Csak egy állat. Kaja.

-Ühüm. De eddig élt… Hogy éreznéd magad, ha téged szurkálna meg egy óriás?

…

Minden a szüleire emlékeztette, hisz ez mind az ő tulajdonuk volt. Szinte megint szagolta a kábítógázt. Megborzongott. Neki nem volt támasza, mint Marisnak a hite, teljesen letaglózták gondjai. Egyszerre azon kapta magát, nem is dolgoznak ujjai. Nem tudta rászánni magát a magányos munkára.

Felállt, nyújtózott egyet. Nyomasztotta ez erdő csendje is. Lépkedni kezdett. Nem tudta, hova megy, csak ment. Ahogy sétált, egyszerre meglátta az egy fatörzsön üldögélő Marist. A lány háttal ült neki. De mintha lett volna még ott valami szokatlan.

Szeme sarkában megpillantott egy nesztelenül osonó mozdulatot. Odakapta tekintetét az árnyra. Hosszúra nyújtott, lassan, óvatosan lopakodó, négylábú alakot látott. A túloldalt is rezdült valami és szemközt is.

Miközben a főpilóta cikázva kerülgette a feléjük lőtt lövedékeket, Jánosnak is egyre tüzelnie kellett. Végig ott lüktetett szívében: mikor találják el őket? Lehetetlennek tűnt megúszni ekkora túlerővel szemben.

Egyszerre egy rakéta hatalmas hangerővel letörte a propellerüket.

...

-Ki hozta ezt a gombát? – kérdezte. Senki sem felelt. – Ez egy erős gyomorrontást okozó csiperke faj! Kitette ide? – ismételte meg vészjósló hangon.

-Gyerekek, ez nagyon nem játék! – lépett mellé Lajos bácsi is.

-Én voltam – vallotta be végül Zsófi.

            Dezső habozás nélkül odalépett, majd egy hatalmas pofont kevert le a nála magasabb, testesebb lánynak.

...

Hamarosan az egész tanári Dezsőről áradozott.

-Képzeljétek, azt kértem idézzen egy Petőfi művet – mesélte az irodalomtanár. – Erre elkezdte felmondani Az apostolt! Az egy elbeszélő költemény!

Az egész osztály unatkozott. A gyerekek unalmukban könyveik lapjait pörgették és doboltak. Telefirkálták füzeteiket és leveleket küldözgettek: a szövegkiemeléshez használt filctollak kupakjaiba rejtett cetliken továbbították üzeneteiket a címzettjüknek. A tanár, mintha észre se vette volna. Aztán végre megszólalt. Rutinszerűen leellenőrizték a feladatokat, majd monotonon beszélni kezdett egy híres irodalmi szereplő életéről.

-Drrrring! – csengetett élesen a csengő. Végre! Ez volt az utolsó óra, irány hazafelé! Ki a faluból, fel a réteken, le a dombról! De jól esett friss levegőt szívni az iskola poshadt büdössége után!

…

-Bír 71921? – csodálkozott Huba. – Ez meg mi lehet? Egy kód? Egy rendszám? Biztos nem háromjegyű szám volt? – A google sem segített, csak egy ruhahirdetést és egy napteleszkópot dobott fel.

…

Mindenki táncolt, csak Csaba nem. Térdére támasztotta az állát és úgy figyelt. Volt is mit néznie! A tűznyalábok is a dobszó ritmusára lobogtak és szinte-szinte beleolvadtunk a lángnyelvekbe. Fenségesen kísértetiesen látványt nyújthattunk. Úgy ugráltunk, szökdelltünk mint egy bennszülött törzs fiai.

…

Mi a bázisunknál szép számmal gyülekeztünk. Egyszerre csörtetést hallottam. „Mi a csuda lehet ez? Emberhez képest túl csörtetős, csaknem egy vaddisznócsorda?”  - többen is a hang felé fordultunk.

Ekkor kirobbant a bozótból Huba, az egyszemélyes hadsereg és egyenest nekirontott Dávidnak.

Ekkor jutott Anya eszébe, hogy nem hozták a sátrat.

-Apa, menj vissza érte! – rendelkezett, mire Apa elengedte a teherbabakocsit, ledobta a táskáját és, mint a villám hazarohant. Anya nem értette, miért siet annyira, hiszen bőven volt még idő. A gyerek dőltek a röhögéstől. Ezt végképp nem tudta mire vélni, ezért rákérdezett:
-Mi bajotok van?
…

Ekkor közeledett az utolsó szikla. Ami az utolsó kő volt, nemcsak az utolsó rangot viselte, hanem azt is, hogy ő lett a legnagyobb. Nem kavics, hanem hatalmas szikla volt. Kb. ötezer mm lehetett az átmérője.

…

A Csitári-kápolnában megszólalt a harang, pedig nem is volt dél. Összekoccantak a poharak és a tálak a polcon. A közeli tanyákon az állatok felbődültek, mert megremegett alattuk a föld. Az emberek szintúgy megijedtek, csak ők nem kiáltoztak.

            Amikor elcsitult a földrengés, a kápolna lakóinak eszükbe jutott a Szondi–alagút.

-Mi van, ha most beomlott?

…

-Gyerekek, ki akar a Mamához menni?

-Én nem, én nem, én nem, én nem!!!! – visítottak a lurkók. Ott mindig csak a civakodás és fegyelmezés ment és ezt nem szerették.

-Még illedelemből se lehetne? – próbált Anya reményt csiholni, hogy mégis békében meglátogassák a nagyszülőket.

…

Mama egy sóhajjal nyugtázta, hogy neki kell állnia éjjeli főzicskézni.

-Palacsinta jó lesz?

-Igen, fahéjasan – mondta Dávid.
-Nem, lekvárosan! – követelte Andi.

-Inkább kakaóval! – ötletelt Csabi.

-Szó sem lehet róla: pudingosat kérek! – jelentette ki Jani.

-Apa kedvence a túrós, - tette hozzá Dávid – és Anya a diósat szereti. – Papa, te milyet szeretnél? – fordult nagyapjához.

-Hát, mákosat! – nevetgélt Papa.

…

-Igazán megtaníthatnátok már nekik, milyen a helyes viselkedés! – kotnyeleskedett Mama.

-Tudják ők! –mentette őket Apa. – Csak nem alkalmazzák.

Pirikét és Palikát abban is különlegesnek mondhatjuk, hogy nem városban laktak, mint a legtöbb gyerek, hanem vidéken. Sőt még falusias életmódot is folytatott a családjuk. Nem buszok, villamosok, zebrák és közlekedési lámpák közt jártak óvodába, hanem virágos kertek, zöldellő fák és madárcsicsergés kísérte őket. Nem irodába jártak dolgozni a szüleik, hanem a földekre. Nem autójuk volt, hanem traktorjuk. Nekik és testvéreiknek pedig nem kellett folyton nyaggatni a szüleiket, hogy „légyszí, úgy szeretnénk egy kisállatot, csak egy egészen picinykét!”, hiszen ezer lényecske zsongta őket körül.

Más dolgokban azonban Pirike és Palika egészen hétköznapi, közönséges kislány és kisfiú voltak. Óvodások két kézzel, két lábbal, egy fejjel

…

Egy forró nyári napon anya így szólt a családhoz, amikor összeültek vacsorázni a teraszon:

-Holnaputántól esős időt jósolnak.

Ez a látszólag jelentéktelen, picike mondat rengetegsok tartalmat hordozott magában: szüretelni kell, feldolgozni és készülni a saras-tócsás vigadalomra.

…

Apa jelt adott. A lovacska nekilódult. Lobogott a sörénye, csattogott a patája, porzott a hó szerte széjjel. A gyermekek örvendezve sikítoztak, mintha csak egy hullámvasúton száguldottak volna!

Mire leértek a völgyaljra, vörösre csípte arcukat a süvítő szél és zúzmaraként fagyott sapkájuk alól kilógó tincseikre a leheletük.

…

A két sárkány hevesen esett egymásnak, mindketten az egész országot uralmuk alá akarták hajtani. A hadsereg szépen fokozatosan a háttérbe húzódott, hátha a sárkányok legyűrik egymást közreműködésük nélkül is.

Jól számítottak, így is történt. A sárkányok küzdöttek, küzdöttek és küzdöttek, míg ki nem fulladtak.

Hosszú viaskodás után már alig álltak a lábukon, láng helyett már csak füst szivárgott szájukból, mikor mindketten fáradtan a földre roskadtak: Grál, Mókus és Pillangó megelégelve a spriccelődést lehuppantak dinnyét eszegetni a tornác lépcsőjére.

…

-Anya, anya! Nézd, mit találtunk. Mi lehet ez?

-Hát nem is tudom, talán egy strucc tojása – felelte anya somolyogva.

-Igen, igen, lehet, hogy elszökött a Struccos bolt mellől egy strucc és idetojta! – örvendett Grál.

De Pillangónak más jutott az eszébe. Felcsillanó szemekkel közölte:

-Inkább sárkánytojás lehet!

Bújócskát kezdtek játszani. Egyikőjük azt tervezte, ás egy pofátlan nagy lyukat. Azt mondta a kishörcsögnek, számoljon 1 millióig és addig egy nagy új gödröt kezdett ásni, amit Höri nem ismert. A kishörcsög olyan butuska volt, hogy beleegyezett, hogy ilyen sokáig számoljon. Csakhogy kiderült, nem tudta addig a számokat, ezért azt hitte, az 1 millió azt jelenti másképp, hogy 1. Ezért csak egyig számolt. Így egyikőjük, azaz Barni terve nem sikerült. A kismadarak egy fán elhagyatott fészekbe bújtak el, de Barnit egyből meglátta a kishörcsög, amint ásta a lyukát. Kérdezte:

-Hát, te mit csinálsz?

-Ások egy lyukat, hogy elbújhassak. De te már el is számoltál 1 millióig?

-Igen. Az 1 millió másnéven 1, nem? 1-ig elszámoltam.

-Te milyen rafinált vagy! Egyesével számolj 1 millióig!  

-De hogy vannak a számok 1 millióig?

-Én sem tudom addig, kérdezd mástól! – felelte Barni.

-Akkor megkérdezem Színit.

De Színi azt mondta, Barnitól kérdezd, így végül senki sem tudta, hogy kell addig elszámolni. Akkor fél millióig kell elszámolni, javasolta Barni, de addig sem tudtak.

-Jó, akkor számolj háromnegyed millióig! – mondta Barni.

-De, Barni, a háromnegyed több mint a fél! – szólt közbe Színi. – Engedd már meg, hogy csak 20-ig számoljon Höri!

-Nem akarom!

…

Egy pillanat és máris a főúton jártak. Mindjárt kanyarodtak a mezőgazdasági területek felé.

-Előre mehetek? Már tudom az utat.

-Menjél! De nagyon óvatosan! Figyelj az emberekre, autókra, állatokra!

            Kissárgacsuda vezetésével mentek tovább az úton, aztán balra kanyarodtak, majd előre a földúton és meg is érkeztek.

-Bálázásnál lassan kell menni! – figyelmeztette Nagysárgacsuda a kicsit. –Ne kapkodj!

            Kissárgacsuda visszafogta magát. Lassan, nyugodtan, a sorokba rendezett fűhalmokra figyelve kormányozta magát és bálázóját. A bálázót beindította, az elkezdte magába kotorni a lucernás szénaszálakat. Szépen gömbölyödött belsejében a készülő bála.

-Már bálázok! Elkészült egy nagybála! Borítok! – gondolkodott magában Kissárgacsuda elmélyülten a munkában.

-Ó, mit csinálsz?! – ripakodott rá ekkor Nagysárgacsuda – Elfelejtettél csomagolni! Próbálj visszatolatni, hogy visszaguruljon a bála a bálázóba! – szerencsére sikerült a mutatvány. Kissárgacsuda megszeppent, de nem lett baj belőle, hogy hibázott. Ettől megkönnyebbült. - Érdekes a csomagolás, fura a hangja – mélázott tovább.

…

Hajnalban Zsiri felkeltette a két kicsit.

-Gyertek! Halkan! Szedjünk pár virágot és finom bogyókat meglepetésül! – Jázmin ilyen korán nem akart még repkedni, így az első szirmok leszedése után Rózsababával ottmaradt őrizni az ajándékokat. Mire Mr. Kriszti felébredt, egy nagy halom gyönyörűség várta, ráadásul a mostanra szétterült kalapú gombára is éppen ráestek a reggeli nap élénk sugarai. Csak éppen Zsiri nem volt még ott.

-Ne nézz ide! – sivította Rózsababa, míg Jázmin egy óriási levéllel letakarta az arcát.

            Mr. Kriszti először szóhoz sem jutott a meglepetéstől, majd kacagni kezdett az örömtől. El akarta tolni fejétől a leplet, erre Jázmin visítani kezdett. Éppen ekkor repült oda az értetlen Zsiri.

-Mi történik itt?

-Felébredt, felébredt! – kiabált Rózsababa.

Medvék (kétségbeesetten): Jaj, juj, jaj, juj!

(Össze-visszarohangásznak, majd Anyamedve és Apamedve a kicsik elé áll, akik oldalra húzódnak.)

Apamedve: Takarodj innen, Sárkány! Brum-brum-brumm, karmos pofont adok!

Anyamedve: Brum-brum-brum!

Sárkány: Hahaha! Mit értek ti ellenem? Fúú! (Tüzet okád.)

(Medveszülők meggyulladnak és leesnek a színpad alá.)

Apamedve és Anyamedve: Ég a bundám, ég a bundám, jaj, jaj, de fáj!

Bocsok: Jaj! Jaj!

Sárkány: Hahahaha!... No, ti bocsok, titeket még felhizlallak, mielőtt zsenge húsotokból lakmározok. Gyertek csak ide!

(Sárkány elkapdossa a menekülni igyekvő bocsokat és kirepül velük a színpadról. Mesélő és medveszülők fekve be.)

Mesélő: A Sárkány elrabolta a három síró-rívó kismedvét és bezárta őket egy tömlöcbe. A megsebesült medveszülők ájultan feküdtek a réten. Gyógyította őket a melengető napfény és a halvány holdvilág, majd arra repült egy jószívű tündérke.

…

Az eddigi barangolások csúcspontja talán a Tarjánka-szurdok bejárása volt, ahova a saját három mellé plusz két vendéggyerek jött velünk. Ez a szurdok Magyarország leglátványosabb völgye. Elhagyatott hely, nem úgy, mint a Rám-szakadék. A főútról letérve, a szőlőhegyet elhagyva egyből vadregényes a táj. A völgy rövidesen sziklafalak közé szorított katlanná szűkül, aminek alján patak csörgedezik. Ezúttal rákocskákat és ebihalakat találtunk benne. Meg egy szarvas muflonkoponyát.

            Egyhelyütt annyira összezáródik a szurdok, hogy csak a sziklafalakba támaszkodva egy vízbedőlt fatörzsön lehet továbbegyensúlyozni. Itt a kicsi Jávort, Amadét csak láncban átadogatni tudtuk: egy felnőtt a szűkület elején, nagyobb gyerek a közepén, felnőtt a túloldalon.

            A völgyfőt egy magas vízesés zárja, amin át kell mászni. Kötelet elő, felhajítani egy kiálló fára, tadám! Lehet mászni!

…

Amikor ideköltöztünk Vácegresre, azt gondoltuk, hogy ez egy óriási belakhatatlan terület a maga 2000 m2-vel. Tévedtünk. Nagyon is kicsi és szűk, pedig a karámrendszerünk felterpeszkedik az erdőbe és egy közeli lakatlan ház területére még legalább ennyit foglalva.

            Első évben, annyira áthatolhatatlannak tűnt a sűrű, az évek óta kaszálatlan, bokrosodó fű a fák közt, hogy húzódott egyáltalán nekiállni a munkálatoknak, és Zoli csak a megélhetési  pénzkereséssel volt elfoglalva.

            Szóval, amíg ő pénzért egy néni kertjét fűkaszálta, addig én hívtam magunkhoz egy fűkaszást több pénzért...Ez beindította nálunk is a kertművelést.